Miért „őrülnek" meg egyes felnőttek, ha kisbaba van a közelükbe?

Valami egészen furcsa dolog történik az emberek egy jelentős részével, amikor kisgyerek közelébe kerülnek. Még a legkomolyabbak is mintha elveszítenék a józan eszüket, nekiállnak grimaszolni, gügyögni, olyan arcokat vágni, hogy Jim Carrey elbújhat mögöttük.

Akinek volt már (vagy éppen van) kisbabája, az pontosan tudja, miről beszélünk, szülőként ugyanis mindannyian végignéztük az őrületnek ezt a szakaszát.

Mert mi másnak nevezhetnénk azt, amikor megérkezik a tisztességben megőszült kedves rokon, barát, ismerős, és semmi perc alatt furcsa hangokat hallatva grimaszol a pár hónapos babánk arcába? Az eszköz gyakran inkább félelmetes, a cél persze érthető – mosolyra bírni a gyereket.



Mielőtt félreértés lenne: mi is beleestünk ebbe a hibába (különösen azelőtt, hogy szülőkké lettünk volna), szóval nem bántani akarunk senkit, csak arra ösztönözni, hogy gondoljuk végig az egészet a gyerek szemszögéből.

Képzeljük el, hogy ebéd után ülünk otthon kényelmesen a fotelben, nagyjából éppen félálomban, ellazulva, minden szép, az élet különösen. Talán szundikálnánk is egyet, amikor hirtelen ránk tör egy vadidegen és egy egészen elképesztő előadásba kezd.

Állathangokat utánoz, az ujjait pattintgatja, furcsa grimaszokat vág, a nyelvét csattogtatja, és isten tudja még, mi mindent művel. Ha ugyanezt az utcán tenné, akkor pár perc múlva megjelennének a bácsik és ráadnának egy fehér zubbonyt, amiben nem nagyon tudja mozgatni a kezeit.

De hát nem az utcán műveli, mivel nem őrült meg, csak éppen produkálja magát. Nekünk. Mindezt lehetőleg kevesebb, mint fél méterre az arcunktól. Majd miután kiszórakozta magát, ahogyan jött, olyan váratlanul eltűnik. Mi pedig próbáljuk összerakni, hogy akkor most mi történt.


A cikk a hirdetés alatt folytatódik.

Mert hihetjük azt, hogy a kisgyerekek nem gondolnak semmire, de ha jobban belegondolunk, akkor ezek kemény dolgok: egy ismeretlen egyszer csak előbukkan a semmiből, majd pár perc őrület után ugyanoda eltűnik, mi pedig találjuk ki, hogy akkor mi a helyzet.

Mindez persze csak félig komoly, de félig komoly. Mi lenne, ha a kisgyerekekkel emberként viselkednénk, köszönnénk, mosolyognánk, ismerkednénk velük, majd ha már megfelelő kapcsolat van köztünk, lehetne mókázni? Ők is csak emberek, és amit magunknak nem szeretnénk, azt ne akarjuk nekik sem, nem igaz?

Forrás: csalad.hu, képek: pixabay

x

A játék jelentkezési határideje lejárt!
Kövess minket a Facebook oldalunkon és legközelebb neked is lehetőséged lesz a nyerésre!

x

    

Weboldalunk cookie-k és sütik használatával javítja a felhasználói élményt. Az oldal használatával ezt elfogadom!